grief

napok óta bennem van, de tegnap óta egyre erősebben. Hihetetlenül hiányoznak. Az anyai nagymamám 2009 júniusában ment el, ott voltam mellette az édesanyámmal együtt. Apai nagymamám 2009 novemberében ment el, mellette nem tudtam ott lenni...

Nem tudtam sosem, hogy milyen a halál. Most sem tudom, de már tudom, mi az a gyász. Nem is lehet megfogalmazni.. itt élnek bennem, a szívemben, látom mi vagyok belőlük, amit tudok - és ez olyan kevés néha, úgy vágynék többet tudni, többet ismerni belőlük, vagy egyszerűen csak még egyszer érezni az illatukat, látni egy-egy mozdulatukat, a szemük csillogását, a mosolyukat... még mindig nagyon mezítlennek érzem magam és nagyon egyedül néha. Olyan kopasz kutyának, akinek nincs szőre, hogy védje a hidegtől.

Vannak napok, amikor eszembe jut, hogy elmenjek apai nagymamámhoz, felugorjak hozzá munka után, mint alig néhány hónapja azt gyakran tettem, és aztán csak űr van ott, nincs hova menni. Furcsa mód most, hogy elment, sokkal több vonását fedezem fel magamban. Talán ebből a szemszögből élesedik az ember látása.
Olyan picinek érzem magunkat.. a szüleimet és engem.. alig tágabb család, nagynéném, férje és unokatestvérem, és ennyi. Távolabbi rokoni szálak valahogy nem élőek, olykor feltűnnek, majd letűnnek megint. Alig ismerjük egymást.

Érzem, ahogy a távolba ködlik a múlt, és az egész élet-világ, ami az övék volt. Nem akarom elveszíteni a fonalat, folytatni akarom őket, az ő életükhöz, az ő múltjukhoz is hozzá akarok tartozni. Mert az vagyok, az IS vagyok, az a múlt, itt vannak a véremben is, minden fájdalmukkal, minden örömükkel, minden széppel és jóval. Ők is vagyok. És messzire ér el a vér.

Hiányzonak. Nagyon. És amikor ezt érzem, és a sok szenvedést látom, most újra eszembe jut valami, ami már nagyon régen nem: Illúzió. Ez itt mind nem lehet az igazság, az igazi LÉT. Itt valami egészen más van. És kell, hogy legyen egy elmúlás-mentes létezés, Istenben. Nevezzük Mennyországnak. Túlvilágnak. Égi vadászmezőknek.

Halál... semmi drámai. És őszintén szólva, bár tudom, rettegnék, hisz az életösztön oly erős, most félelmetesnek sem érzem. Biztos, hogy mindketten készültek elmenni. Volt idejük rá. Tudom. És mégis olyan hirtelen történt meg, mindkettő, hiába készül fel az ember, hiába várja: az egyik pillanatról a másikra... és nincs. És megáll az idő.. és olyan néma csönd lesz, mint még sohasem... egy csodálatos hang már nem szól a világ szimfóniájában, elhalkult, elnémult, és most olyan nagy üresség van helyette...

Hát ez van. Gyász. És tovább kell menni. A szívemben őrzöm őket.. és néha féltékeny vagyok azokra, akiknek még van nagymamájuk (még a nagypapám is tud hiányzoni.. de belőlük már alapesetben is hiány volt, úgyhogy az valahogy nem tör meg annyira..).