hihetetlen, mire bukkantam!!! It is incredible what I've just found on the net !!!
This is about the writer of the Shack // ez a Viskó írójáról szól:
"Young considers himself a longtime devotee of C.S. Lewis. Young credits C.S. Lewis for his interest in the themes of characters exploring tough questions that often keep them from faith in God.[5]"
Na tessék!!!! So then!!!! They are connected!! Not only within me! What a discovery, now I really cannot deny sincronicity.. and God.. hehehehe.
Szóval Ifjú Pál (merthogy ez a drága író neve, aki a Viskót lejegyezte) nagyonis szerette/szereti C.S.Lewis műveit és az ő érdeklődését azon karakterek felfedezésében, amelyek gyakran távoltartják az Istenben való hitet... Nohát kérem. Ezzel érdemes álomra hajtani a fejem. Szeretnék csatlakozni hozzájuk :) :) :)
martes, marzo 30
The Shack // A Viskó
Csak hogy vizualizáljátok hogyan is fest a kötet :) (puhafedeles, könnyű, még egy női táskában is elfér, de azért én mégis azt ajánlom, hogy nyugodt körlmények között tessék olvasni, hogy bele tudj feledkezni a történetbe).
The Shack
két nap alatt tudtam elolvasni végül, itthon, de közben 3-4 nap szünettel (hétvége). Viskó van. Óriási.
Annyit előljáróban had jegyezzek meg, hogy kifejezetten nem szeretem, ha egy könyv hátsó felén ajánlgatják hogy papírzsebekndővel készüljek az olvasására.. ez már előrevetíti, hogy nekem feltétlen "kellene lennie" valamilyen katarzisomnak, és ha nincs, olyan helyszíneken, ahol érzem, hogy lehetne, kissé furán érzem magam (de ezzel biztos csak én vagyok így, és lényegében ez az egyelten rosszmájú megjegyzés, amit a Viskóval kapcsolatban pillanatnyilag tenni tudok :) huppijéé).
Szóval azóta, hogy befejeztem, Viskó van. És csönd. És egyfajta különleges béke, amit olyankor szoktam érzeni, amikor valami, amit olvasok, apránként és nagyon finoman át-meg-átszivárog bizonyos módon az én kis életembe, hétköznapjaimba. És igen, valóban azon gondolkodom, hogy KIKNEK AJÁNDÉKOZZAK EGY-EGY KÖTETET!! Hihetetlen.
Biztosan van olyan, akinek nem tetszik, és ő ettől nem rosszabb vagy jobb ember, egyszerűen csak ez a könyv nem neki szól (mint azt a bevezetőben az író meg is jegyzi). A stílusa tulajdonképpen egyszerű, elbeszélő. És pont. És nem is tudom hogyan beszéljek róla úgy, hogy a történetet nem érintem. A nagy gyógyulás története, amely mindenkire, aki elolvassa, így vagy úgy hatással lesz.
Ha valaha nem tudtál belenyugodni a világ szenvedéseibe, és vádoltál másokat emiatt, azért, ha valaha tettél fel kérdéseket a világ értelmével kapcsolatban, azért, ha hiszel egy bármilyen istenben, ezért, ha nem, azért, ha dühös vagy és haragos sok emberre, vagy magadra, azért, ha nagy fájdolm ért és nem tudsz tovább menni, ezért, ha keresel valamit, de nem tudod mit, azért, ha nem érzed magad szeretve, és nem érted miért történnek veled "olyan" dolgok,ezért olvasd el.
Kellenek a mesék, még akkor is, ha nem hiszünk benne, kellenek, mert gyógyírt adnak sebeinkre. Ez itt több mint mese, és be kell vallanom, jó elhinni, hogy akár igaz is lehet. Természetesen a racionális elme számára mese. De éppen ettől szép, és minden borzalmával együtt szép. Pontosan ezért, a legmélyebb pokol és a legmagasabb menny találkozása. Nincs is más. Gyönyörű történet. Én nem használtam sok zsebkendőt.. előtte olvasni a Nagy Válást, az már egy "felkészítés" volt, egy egészen más hangnemű, más jellegű, de azonos irányú történet, és most bennem ez a kettő EGYÜTT van, és együtt mozgolódik és együtt lendül alkotásba. Mert a történetek önálló (velem együttműködő ugyan, de mégis önálló :) ) életbe kezdtek bennem, az életemben, ez számomra egyértelmű. Hagyom, hogy daloljanak, zúgjanak, szálldossanak, csitítsanak, átfújjanak lényemen, és egyszerűen csak jó. Ilyenkor vezetve vagyok, és csodálatos dolog Istenre hagyatkozni (mert ez is Ő).
Elképzelhetetlen mennyiségű szeretet van a világban, és olyan képtelen dolog az, hogy e szeretet-óceánban attól fuldoklunk, hogy úgy érezzük, nem vagyunk szeretve!!! Ó. Bizony. Bárhonnan gyere is, az egyetlen élő valóság a Szeretet. Semmi más nincs. Csodálatos, hogy ilyen íróink vannak, elképesztő ajándék amikor emberi nyelven tud az Élet Teremtője megnyilatkozni nekünk - egy másik ember által! A szívem mélyen arra vágyom, hogy egyszer majd én is vendégül láthassam egy ideig ezt az alkotó Szent vendéget és tollammal szolgálhassam...
Nohát akkor. Viskó. Olvassatok, gyerekek, mert a betű nem vész el, csak átalakul :)
Annyit előljáróban had jegyezzek meg, hogy kifejezetten nem szeretem, ha egy könyv hátsó felén ajánlgatják hogy papírzsebekndővel készüljek az olvasására.. ez már előrevetíti, hogy nekem feltétlen "kellene lennie" valamilyen katarzisomnak, és ha nincs, olyan helyszíneken, ahol érzem, hogy lehetne, kissé furán érzem magam (de ezzel biztos csak én vagyok így, és lényegében ez az egyelten rosszmájú megjegyzés, amit a Viskóval kapcsolatban pillanatnyilag tenni tudok :) huppijéé).
Szóval azóta, hogy befejeztem, Viskó van. És csönd. És egyfajta különleges béke, amit olyankor szoktam érzeni, amikor valami, amit olvasok, apránként és nagyon finoman át-meg-átszivárog bizonyos módon az én kis életembe, hétköznapjaimba. És igen, valóban azon gondolkodom, hogy KIKNEK AJÁNDÉKOZZAK EGY-EGY KÖTETET!! Hihetetlen.
Biztosan van olyan, akinek nem tetszik, és ő ettől nem rosszabb vagy jobb ember, egyszerűen csak ez a könyv nem neki szól (mint azt a bevezetőben az író meg is jegyzi). A stílusa tulajdonképpen egyszerű, elbeszélő. És pont. És nem is tudom hogyan beszéljek róla úgy, hogy a történetet nem érintem. A nagy gyógyulás története, amely mindenkire, aki elolvassa, így vagy úgy hatással lesz.
Ha valaha nem tudtál belenyugodni a világ szenvedéseibe, és vádoltál másokat emiatt, azért, ha valaha tettél fel kérdéseket a világ értelmével kapcsolatban, azért, ha hiszel egy bármilyen istenben, ezért, ha nem, azért, ha dühös vagy és haragos sok emberre, vagy magadra, azért, ha nagy fájdolm ért és nem tudsz tovább menni, ezért, ha keresel valamit, de nem tudod mit, azért, ha nem érzed magad szeretve, és nem érted miért történnek veled "olyan" dolgok,ezért olvasd el.
Kellenek a mesék, még akkor is, ha nem hiszünk benne, kellenek, mert gyógyírt adnak sebeinkre. Ez itt több mint mese, és be kell vallanom, jó elhinni, hogy akár igaz is lehet. Természetesen a racionális elme számára mese. De éppen ettől szép, és minden borzalmával együtt szép. Pontosan ezért, a legmélyebb pokol és a legmagasabb menny találkozása. Nincs is más. Gyönyörű történet. Én nem használtam sok zsebkendőt.. előtte olvasni a Nagy Válást, az már egy "felkészítés" volt, egy egészen más hangnemű, más jellegű, de azonos irányú történet, és most bennem ez a kettő EGYÜTT van, és együtt mozgolódik és együtt lendül alkotásba. Mert a történetek önálló (velem együttműködő ugyan, de mégis önálló :) ) életbe kezdtek bennem, az életemben, ez számomra egyértelmű. Hagyom, hogy daloljanak, zúgjanak, szálldossanak, csitítsanak, átfújjanak lényemen, és egyszerűen csak jó. Ilyenkor vezetve vagyok, és csodálatos dolog Istenre hagyatkozni (mert ez is Ő).
Elképzelhetetlen mennyiségű szeretet van a világban, és olyan képtelen dolog az, hogy e szeretet-óceánban attól fuldoklunk, hogy úgy érezzük, nem vagyunk szeretve!!! Ó. Bizony. Bárhonnan gyere is, az egyetlen élő valóság a Szeretet. Semmi más nincs. Csodálatos, hogy ilyen íróink vannak, elképesztő ajándék amikor emberi nyelven tud az Élet Teremtője megnyilatkozni nekünk - egy másik ember által! A szívem mélyen arra vágyom, hogy egyszer majd én is vendégül láthassam egy ideig ezt az alkotó Szent vendéget és tollammal szolgálhassam...
Nohát akkor. Viskó. Olvassatok, gyerekek, mert a betű nem vész el, csak átalakul :)
viernes, marzo 26
reggeli mélázás
Azt hiszem az alaphelyzetek sosem változnak.
Vannak bizonyos kristályosodási pontok még egészen gyermekkorunkban, viszonyulásainkban, kötődésekben, szituációkhoz, egymáshoz stb. Az alaphelyzetek akkor és ott, azóta változatlan, amióta először beleégette magát tapaszatalataink hálójába.
Hihetetlenül fogékony a gyermek, mint egy szivacs, mindent felvesz a környezetéből, nem csak a kimodott dolgokat, amelyeket akár kora-pityogó korában hall (amikor azt hiszik a szülők, hogy nem értik), vagy amelyeket a szoba másik sarkában a "felnőttek" beszélgetnek.. Az alaphelyezet beragad, kristályosodik, és az élet egyik folyamatosan visszatérő helyzetévé válik. Az összes többi ezen alapprobléma más és más köntösben való megjelenése.
De az ember változik. Mi változunk. És ez az egyetlen lehetőség a fejlődésre, ez az egyelten lehetőség arra, hogy kikerüljünk az unalomig ismételt, hasznavehetetlen helyzetekből. Ezek mindig tanítani akarnak valamit... ha bebifláztuk a leckét, és már eleget tanultunk, felismerni, figyelni, MÁSKÉPP reagálni (nem csipőből), aztán ennyi. No meg a szeretet...
Hát akkor kérem, kalandra fel!
Vannak bizonyos kristályosodási pontok még egészen gyermekkorunkban, viszonyulásainkban, kötődésekben, szituációkhoz, egymáshoz stb. Az alaphelyzetek akkor és ott, azóta változatlan, amióta először beleégette magát tapaszatalataink hálójába.
Hihetetlenül fogékony a gyermek, mint egy szivacs, mindent felvesz a környezetéből, nem csak a kimodott dolgokat, amelyeket akár kora-pityogó korában hall (amikor azt hiszik a szülők, hogy nem értik), vagy amelyeket a szoba másik sarkában a "felnőttek" beszélgetnek.. Az alaphelyezet beragad, kristályosodik, és az élet egyik folyamatosan visszatérő helyzetévé válik. Az összes többi ezen alapprobléma más és más köntösben való megjelenése.
De az ember változik. Mi változunk. És ez az egyetlen lehetőség a fejlődésre, ez az egyelten lehetőség arra, hogy kikerüljünk az unalomig ismételt, hasznavehetetlen helyzetekből. Ezek mindig tanítani akarnak valamit... ha bebifláztuk a leckét, és már eleget tanultunk, felismerni, figyelni, MÁSKÉPP reagálni (nem csipőből), aztán ennyi. No meg a szeretet...
Hát akkor kérem, kalandra fel!
miércoles, marzo 24
bookshelf
Ez az a könyv amiről reggel írtam... még mindig itt van bennem, munkál. Nem is tudom. Az ember, úgy találom, időről időre csak gyűjtöget (megfigyelést, tapasztalatot, információt, stb), aztán egyszer csak jön valami, aminek a hatására KLIKK..! Minden, ami abban az adatt időpillanatban a világból érthető, felfogható, megszimatolható, összeáll és kibontja magát. Ilyen, amikor megértünk egy tanmesét, vagy egy viccet, vagy egy parabolát.. a tantusz leesik, és világosság gyúlik valahol egészen mélyen bennünk.
Mese ez, álom ez, és milyen szép vezetés. Ha ilyen lenne, ennek is elfogadnám.. nem tudom milyen. De hamarosan Húsvét van, és ez különlegesen új fénybe helyezi ezt a könyvet, különösen az utolsó találkozás után elhangzó dolgokat ( :) csakazértsemárulomelmi). Óriási.
Vége a méltatásnak, majd még valami magvasat... de megelhet, hogy majd csak a következő műről folytatom: belekezdek a Viskó-ba. Veszélyes vállalkozás, ha túl jó lesz nem tudom majd letenni, ha nem tudom letenni, nem tudok elalaudni, ha nem tudok elaludni fáradt lesze stb.. hát azt hiszem ez már holnapra marad, mindenesetre a következő a Viskó. És váró listán még a "Míg arcunk nem lesz", szintén C.S.Lewis-től. Olthatatlan szomjúságot érzek, némi fásultsággal és kiábrándultásggal, ellensúlyoznom kell a munkámat valami lelki, szellemi mélységgel. Szárazság van benne most. És ez a tavasz, olyan pezsdítő, folyton csak futkároznék meg ugrándoznék meg nagyokat kurjongatnék valami zöld mezei tisztáson, hihtetlenül feltölt... valami egészen új felé megyek, valami új van alakulóban - lehetséges, hogy csak egy-másfél év múlva lesz kiforrva, de most nemrég új kör kezdődött, miközben valami (ami régi) (és nem én vagyok) foszlásnak és tűnőnek indult. Kiváncsi vagyok mi lesz ebből...
morning'
csodás napsütéses napra virradtunk székes fővárosunkban. Kétségtelen, hogy itt a tavasz, szikrázó napsütés, vakító kék ég. Hétfőn falmászás, tegnap izomláz (kellemes!) ma elalvás... (múlt hét pénteken pénztárca-ellopás, szombaton pénztelen de iratokkal együtt visszaadás potom 5000.- ft-ért).
Aztán reggel egy szép vizslával és gazdájával szemben utaztam a villamoson, továbbra is napsütéses és igazából boldog, meg olyan kialudt, meg olyan nem is tudom tavaszi-pezsgős-mosolygós. Egy ilyen vizslát szeretnék. Elég nagyra megnőnek, de hihetetlen pofák.. :)
Aztán ott van még, újra és újra C.S.Lewis, akit újra és újra felfedezek magamnak most már vagy 2-3 éve (ez nem sok tudom, de azóta ismerkedem vele, és bizony nem a Narnia krónikái volt, amit legelőször olvastam tőle, hanem a "Szeretet négy arca"). Amióta csak tudom, ki volt ő, milyen volt az élete, valami halovány irigység van bennem, olyan kedves módon, de van, hogy hát bizony ezek ketten Tolkiennel... micsoda beszélgetések lehettek azok!
Amit tegnap olvastam, az egy rövid írása (rövidebb), itthon "A nagy válás" címmel adták ki. 'The Great Divorce' in English. Egy álom. Ez az alcíme. Fantasztikus. Zsibongató. Lelkesítő. Csodálatos mese. Jaj hát ezért nem tudtam éjjel aludni, mert alig múlt éjfél, amikor befejeztem, de hát micsoda idő- és tér-utazás, kérem szépen, nem lehet utána csak úgy hopp! álomba szenderülni... hihetetlen jó írás. Egyszerű, de mégis magvas.. akik pedig sokat gondolkodnak arról, milyen lehet a túlvilág, hát különösen ajánlott. Eszembe jut most Hamvas Béla "Túlvilági útikalauz" c. esszéje is, de az egészen más. (Hamvas Béláról máskor, később, majd).
C.S.Lewis ezen írásában van valami megfoghatatlan ragyogás, olyan fény, amellyel az igazán fontos igazságok szoktak át-meg-átsejleni a sorok között, bizonyos írásokban. Csodálatosan szép. Lényegében itt alább Liz Gilbert azon állításához közeledik, hogy a tehetség kívülről, "Istentől" származik. És igazán jól megvilágítja azt, ami nemrég történt a keresztény liturgia szövegében: ugyanis az átváltoztatásnál egy szót módosítottak, azért, mert ahogy most mondják az közelebb áll a héber eredetihez. Ezt én ellenőrizni nem tudom, nem tudok héberül. De ez az a rész, amit korábban úgy mondtak "Vegyetek és igyatok ebből mindnyájan, mert az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és MINDENKIÉRT kiontatik a bűnök bocsánatára." Hát most pedig ezt mondják: "Vegyetek és igyatok ebből mindnyájan, mert az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és SOKAKÉRT kiontatik a bűnök bocsánatára."
Tehát nem mindenkiért. Sokakért. Nem mindenkiért. Ezen kérem meg lehet botránkozni. Ezt Lewis is említi a könyvben. De nem érdemes. Mert mindenki maga választja meg, igen kérem, MINDENKI SAJÁT MAGA DÖNT arról, hogy az üdvöt választja-e, avagy sem. És az üdv néha nagyon tud fájni, mert ott nincs fokozatosság, ott választani kell, vagy igen, vagy nem, és punktum. Ez ilyen egyszerű. Bár amikor be vagyunk falazva álomképeinkbe, életünk különböző állapotaiba, fájdalmakba, akkor nem látjuk, hogy hol dönthetnénk. Mégis, hihetetlenül felemelő EZ a szabadság. Óriási, ahogy Lewis tanít. Mindenkinek melegen ajánlom... már vagy 12 órája ez zenél bennem, gyönyörűen szóló akkord.
És most vissza a napsütéshez, vissza a vizslákhoz, és, mivel alig múlt tíz óra, elsősorban vissza a munkához...
"Nem, nincs menekvés.
Nincs olyan mennyország, amelybe
csipetnyi pokol keveredik;
nem dönthetünk úgy, hogy megtartunk
valamennyit az ördögből a szívünkben
vagy a zsebünkben. Le a sátánnal
szőröstül-bőröstül!
George MacDonald
Nincs olyan mennyország, amelybe
csipetnyi pokol keveredik;
nem dönthetünk úgy, hogy megtartunk
valamennyit az ördögből a szívünkben
vagy a zsebünkben. Le a sátánnal
szőröstül-bőröstül!
George MacDonald
viernes, marzo 19
jueves, marzo 18
grief
napok óta bennem van, de tegnap óta egyre erősebben. Hihetetlenül hiányoznak. Az anyai nagymamám 2009 júniusában ment el, ott voltam mellette az édesanyámmal együtt. Apai nagymamám 2009 novemberében ment el, mellette nem tudtam ott lenni...
Nem tudtam sosem, hogy milyen a halál. Most sem tudom, de már tudom, mi az a gyász. Nem is lehet megfogalmazni.. itt élnek bennem, a szívemben, látom mi vagyok belőlük, amit tudok - és ez olyan kevés néha, úgy vágynék többet tudni, többet ismerni belőlük, vagy egyszerűen csak még egyszer érezni az illatukat, látni egy-egy mozdulatukat, a szemük csillogását, a mosolyukat... még mindig nagyon mezítlennek érzem magam és nagyon egyedül néha. Olyan kopasz kutyának, akinek nincs szőre, hogy védje a hidegtől.
Vannak napok, amikor eszembe jut, hogy elmenjek apai nagymamámhoz, felugorjak hozzá munka után, mint alig néhány hónapja azt gyakran tettem, és aztán csak űr van ott, nincs hova menni. Furcsa mód most, hogy elment, sokkal több vonását fedezem fel magamban. Talán ebből a szemszögből élesedik az ember látása.
Olyan picinek érzem magunkat.. a szüleimet és engem.. alig tágabb család, nagynéném, férje és unokatestvérem, és ennyi. Távolabbi rokoni szálak valahogy nem élőek, olykor feltűnnek, majd letűnnek megint. Alig ismerjük egymást.
Érzem, ahogy a távolba ködlik a múlt, és az egész élet-világ, ami az övék volt. Nem akarom elveszíteni a fonalat, folytatni akarom őket, az ő életükhöz, az ő múltjukhoz is hozzá akarok tartozni. Mert az vagyok, az IS vagyok, az a múlt, itt vannak a véremben is, minden fájdalmukkal, minden örömükkel, minden széppel és jóval. Ők is vagyok. És messzire ér el a vér.
Hiányzonak. Nagyon. És amikor ezt érzem, és a sok szenvedést látom, most újra eszembe jut valami, ami már nagyon régen nem: Illúzió. Ez itt mind nem lehet az igazság, az igazi LÉT. Itt valami egészen más van. És kell, hogy legyen egy elmúlás-mentes létezés, Istenben. Nevezzük Mennyországnak. Túlvilágnak. Égi vadászmezőknek.
Halál... semmi drámai. És őszintén szólva, bár tudom, rettegnék, hisz az életösztön oly erős, most félelmetesnek sem érzem. Biztos, hogy mindketten készültek elmenni. Volt idejük rá. Tudom. És mégis olyan hirtelen történt meg, mindkettő, hiába készül fel az ember, hiába várja: az egyik pillanatról a másikra... és nincs. És megáll az idő.. és olyan néma csönd lesz, mint még sohasem... egy csodálatos hang már nem szól a világ szimfóniájában, elhalkult, elnémult, és most olyan nagy üresség van helyette...
Hát ez van. Gyász. És tovább kell menni. A szívemben őrzöm őket.. és néha féltékeny vagyok azokra, akiknek még van nagymamájuk (még a nagypapám is tud hiányzoni.. de belőlük már alapesetben is hiány volt, úgyhogy az valahogy nem tör meg annyira..).
Nem tudtam sosem, hogy milyen a halál. Most sem tudom, de már tudom, mi az a gyász. Nem is lehet megfogalmazni.. itt élnek bennem, a szívemben, látom mi vagyok belőlük, amit tudok - és ez olyan kevés néha, úgy vágynék többet tudni, többet ismerni belőlük, vagy egyszerűen csak még egyszer érezni az illatukat, látni egy-egy mozdulatukat, a szemük csillogását, a mosolyukat... még mindig nagyon mezítlennek érzem magam és nagyon egyedül néha. Olyan kopasz kutyának, akinek nincs szőre, hogy védje a hidegtől.
Vannak napok, amikor eszembe jut, hogy elmenjek apai nagymamámhoz, felugorjak hozzá munka után, mint alig néhány hónapja azt gyakran tettem, és aztán csak űr van ott, nincs hova menni. Furcsa mód most, hogy elment, sokkal több vonását fedezem fel magamban. Talán ebből a szemszögből élesedik az ember látása.
Olyan picinek érzem magunkat.. a szüleimet és engem.. alig tágabb család, nagynéném, férje és unokatestvérem, és ennyi. Távolabbi rokoni szálak valahogy nem élőek, olykor feltűnnek, majd letűnnek megint. Alig ismerjük egymást.
Érzem, ahogy a távolba ködlik a múlt, és az egész élet-világ, ami az övék volt. Nem akarom elveszíteni a fonalat, folytatni akarom őket, az ő életükhöz, az ő múltjukhoz is hozzá akarok tartozni. Mert az vagyok, az IS vagyok, az a múlt, itt vannak a véremben is, minden fájdalmukkal, minden örömükkel, minden széppel és jóval. Ők is vagyok. És messzire ér el a vér.
Hiányzonak. Nagyon. És amikor ezt érzem, és a sok szenvedést látom, most újra eszembe jut valami, ami már nagyon régen nem: Illúzió. Ez itt mind nem lehet az igazság, az igazi LÉT. Itt valami egészen más van. És kell, hogy legyen egy elmúlás-mentes létezés, Istenben. Nevezzük Mennyországnak. Túlvilágnak. Égi vadászmezőknek.
Halál... semmi drámai. És őszintén szólva, bár tudom, rettegnék, hisz az életösztön oly erős, most félelmetesnek sem érzem. Biztos, hogy mindketten készültek elmenni. Volt idejük rá. Tudom. És mégis olyan hirtelen történt meg, mindkettő, hiába készül fel az ember, hiába várja: az egyik pillanatról a másikra... és nincs. És megáll az idő.. és olyan néma csönd lesz, mint még sohasem... egy csodálatos hang már nem szól a világ szimfóniájában, elhalkult, elnémult, és most olyan nagy üresség van helyette...
Hát ez van. Gyász. És tovább kell menni. A szívemben őrzöm őket.. és néha féltékeny vagyok azokra, akiknek még van nagymamájuk (még a nagypapám is tud hiányzoni.. de belőlük már alapesetben is hiány volt, úgyhogy az valahogy nem tör meg annyira..).
Suscribirse a:
Entradas (Atom)
