vágyak

"meg kell tanulnunk azután vágyakozni, ami a miénk" írja Simone Weil. Megint beleszaladtam ebbe az idézetbe, hiszen végre kezembe akadt a pár hónapja vásárolt Schäffer Erzsébet könyv.. az írás, amit olvastam, könnyed és mégis: súlya van... Pókfonál a kötet címe.
Újra elmerengek ezen a gondolaton.. mi a miénk? Mi is az igazán, amire meg kell tudnunk tanulni vágyni? Tévedés és csapda azt hinni, úgy érzem most, hogy ez a valami egy másik ember.
Hiszen sosem lehet maradéktalanul enyém valaki (és én sem lehetek így senkié, kivéve Istent, de hát ő nem ember).

De hát akkor mire vonatkozik? Önmagamra, önmagunkra vonatkozik.
Tehetségeinkre, vágyainkra, bennünk szunnyadó, be nem töltött lehetőségekre: igen, ezek igazán az enyémek. Vágyom az életemre. Vágyom azt az életet élni, amelyet élek. Vágyakozok azután, hogy megélhessem magam. Vágyakozom, hogy beteljesedhessek. Hogy ez a beteljesedés lehessek. (Hullámzás. Folyton hullámzom. Hol így, hol úgy... most süllyedek, vagy épp felfelé jövök egy mélységből, még nem tudom).

Messzire visz az este, messziről jöttem hozzád. A szavak zenéje hihetetlen mélységeket mozgat. Vannak olyan szókapcsolatok, amelyek megállnak a levegőben, hogy ott kibontsák magukat egy még teljesebb jelentésben. Fantasztikus szépség, zene, szférák zenéje. Apróságokban.. a legapróbb dolgokban olyan színkavalkád és teremtőerő rejlik, hihetetlen! Vagy inkább ihlető-erő.. (nem csak Schäffer Erzsébet aki így megihlet, de most kimelekedően ő).

A "Még eshet a hó.." című írását olvastam most... szívbemarkoló, nekem. Annyira igaz. Annyira oda van téve, de úgy, mint egy hópihe. Mint egy madártoll, ami lesiklik az ember karján a földre. Lábad mellett felvillanó és pikkelyeivel aprócskán hozzádérő csillogó hal a vízben. Az érintés megtörtént, bármilyen könnyeden is.
És ez a kulcs: az érintés megtörtént, bármilyen könnyeden is. Visszavonhatatlanul, megváltoztathatatlanul: megérintetett. Ez olyan eszkatologikus nézőpont. Olyan Hamvas Bélai. Soha többet, de akkor, egyszer, ott. És talán újra, de akkor már másfelől, és...
Legyen merszem vágyni a sajátomra, arra, ami én vagyok, amivé lettem, amivé nőttem, amivél lenni szeretnék, amivé karcolt az élet..
Vágyom arra, ami az enyém, van merszem vágyni arra, ami az enyém, és ez előre visz. Csak tudnám, megtalálom-e egyszer igazán!!!