öröm

Öröm... valami édes szabad érzés az ember tagjaiban, sugárzó, meleg "életérzés". Jó belőle adni, valahogy még több lesz. Persze igazán el is lehet fáradni tőle... Igazán, őszintén, öröm nélkül, azt hiszem, nem lehet élni. Úgy értem, minőségi életet. Az örömtelen élet előbb-utóbb depresszióba vagy más egyéb KOMOLY betegségekbe torkollik. Akkor aztán már méltán gurgulázhatjuk szemeinket a köldökünk felé, hogy kikutassuk, mi is lakik bennünk! Persze, van akit még ez sem vesz rá a szemforgatásra. Befelé. Belülről élni kifelé. Életminőség. Minőségi életet.

A minőség belül kezdődik, igen, csak akkor van igazi harmónia, csak akkor vagyunk képesek észrevenni, hogy van harmónia, van szépség, ha bennünk van harmónia, és van szépség. Egy régi mondás azt írja (nem tudom ki sajnos), hogy a "szépség a néző szemében van". De nem bölcsességeket akarok itt puffogtatni, eléggé elcsépelt lenne, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az örömtelen élet szürke, ellaposodott, leveleit hullató és elszáradó élet. Bármi lehet öröm. Egy mosoly. Egy ölelés, egy jó kabát, egy puhán fogó toll a friss papíron, valami csiklandozó illatú szellő, egy aláhulló madártoll - ábrándos örömök, igen, de a lényeg itt kérem az élet-örömön, vagy inkább a "vagyás"-ban, vagyis a "lét"-ben magában rejtező örömön van, amelyhez meg kell találni a kulcsokat, át kell gázolni tüzes folyókon és Tartarosz mélységein, hogy kinyithassuk az ajtót. Iszonyú rengetegeken vezet az út a Békéhez. Nem egyszer halunk bele, hanem sokszor. Tömérdekszer. És újra és újra erőt vesz rajtunk az élet, és nem hagy annyiban, tovarángat, tovatol, ott lobogunk utána.
Utol kell érni, vele kell szaladni, fel kell kapni a hátára és engedni, hogy vigyen. Csíkszentmihályinak ez a FLOW. Frankl-nek a TUDATTALAN ISTEN. Jungnak a SZINKRONICITÁS.
Nekem az öröm. Az élet szeretete. Csak az képes meghalni valaki másért, aki igazán szeret, aki igazán szerelmesen szereti az életet, és látja, hogy a másikat a másik szenvedése megakadályozza az öröm feloldásában és átélésében. (ellenvélemény? vita? hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket!)
Persze hogy nem könnyű. Na de kérem szépen, megszületni sem "könnyű", aztán pedig ott van a gyermekkor, az sem "könnyű", kamasznak lenni pedig egyenesen "nehéz" (ha nem "szörnyen feszélyező, kellemetlen, disznóság és egyébként is mikor lesz már vége?!"), a csupa nagybetűs élet meg minden, csak épp nem Varázsfuvola meg tündérmese (csodák vannak. Csak csoda van. Az élet is az.). Egyszóval: persze hogy nem könnyű. De öröm nélkül nem is érdemes. Mert akkor miért? Mi visz előre? Mi ad "életet"?

Chilében, alig-spanyolsággal is megértettem egy kedves, öreg pap prédikációját. Azt kérdezte: mit gondoltok, miért születtünk? A kérdést mindannyiunknak címezte, akik ott ültünk. A padsorok közé lelépdelt (csiptethető mikrofon, na ja, 21.század), egészen a sorok kezdetéig, és még beljebb is, egészen közénk: "Mondjátok," - kérdezte ott, velünk egyvonalban - "mit gondoltok, miért születtünk?". Ingó kobakok és néhány bátortalan válasz. "Az Isten örömére" - hangzott a váratlan felelet - "Az Isten Örömére." Bizony, már most, így, itt, ahogy vagyunk, éppen úgy, abban az állapotban, azokkal az érzelmekkel, mindennel együtt: az Ő örömére születtünk. Erről is kéne többet beszélni. Különösen Húsvét közeledtével. Holnap Hamvazószerda. Porbol lettünk, porrá leszünk, ez nem hit kérdése, ez tény: elporladunk, és nem árt néha visszaemlékezni mulandóságunk és törékenységünk apró homokszemeire. Mégis határtalan mélységeket és magasságokat vagyunk képesek bejárni, alkotni, hatni, létrehozni, bármilyen porszemnyi kis lények is vagyunk... ...