Megnevezhetetlen, a gyász megnevezhetetlen, definiálhatatlan. Talán a létezés fájdalma sűrűsödik össze benne, egy erős és igazán gyermeki "Nem akarom!" felkiáltás, a végső 'miért?'-ek, elerőtlenedés, kudarc.
Kudarc, milyen furcsa, hogy jön ez ide. Hiszen ez nem az élet kudarca.. de mégis. Az örök, vagyis legalább 13 éve tartó kérdésfeltevés, hogy mi végre, hogyan?
Nem tudok feketét fölvenni. Nem megy.. még inkább megszorulna a lelkem abban a sötétségben. Szomjazom a színeket, legfőképpen a rózsaszínt, az igazi, üde, babarózsaszint. Színekkel gyászolok, ölelő rózsaszínnel, tompító lilával és csititó türkizzel.
Végigvittem a hetet, szinte könnyek nélkül. Jajongó némaság. Odakap, ahol nincs, illetve van, de már másképpen van, nem megérinthető, nem megölelhető, nem megsimogatható, nem nevet rám a szeme, nem gyökeredzik a múltba többé, nincs itt, az élő, de göcsörtös fa, amely a származásom tartotta és valahogy titkon engem is, és így bennem stabilan a lelket. A kűzdés rengeteg erőt ad, de hát van, amikor már nincs kűzdelem. Meginogtam, tántorodom.
Végre sírok... végre, mert el van szorulva minden itt bent, és nem tudom, hogyan fog kioldódni, hogyan csitulhat el ez a jaj, mert a kéz, amelyen leheletfinom pergamenbőr feszül a dudorodó erekre, olyan végtelenül sajátosan, ahogy senki másnak, eltünt a láthatáron.
De hát időszerű volt, és várható, és készültünk rá, még ő is, titkon és csendesen, nem tudva, de sejtve, hogy bármikor itt lehet.. és mégis, olyan hirtelen, hiába várt, hiszen mégis váratlanul némul el a hallgatás és a szaggatott szuszogás.
Bocsáss meg Atyám, hogy ilyen telhetetlen vagyok, hiszen Te meghallgattál, és szeretted őt is, gyorsan vetted őt magadhoz, és még itthon is lehettem - csak mellette nem, akkor, ott, bár akkor sem tehettem volna semmit.
Nem tudom hol vagyok, a viszonyítási pontok stabilak, mégis, ismeretlen tájakon járok, és nem találom a helyem. Újrarendeződés. Halál volt már, túl közel is, négy hónapja, karjaink közt anyámmal ment el másikuk. Túl közeli. Túl sok. Túl egyedül a nagy ismeretlen közepén, és sehol egy térkép, amely megmutatná, hogyan kell átmenni itt, hogy mi is pontosan e tájék neve. Más gyászokat ismertem eddig, más elvesztéseket, más "Nem akarom!"-okat.
Oldódás. Feloldás. Kegyelem. Az Isten majd valahogy átvezet. És az idő. A többi nem számít.
