kétség

mit tegyen az ember lánya, ha a kétség szálla rája?
(ne nézze halnak, bár előbb-utóbb úgyis elúszik ... na jó, ez elég gyenge, de pillanatnyilag ennyire vagyok képes).

Holnapi szertartásra kell kiválasztanom a bérmanevem. Bérmamamám Katalin, ami nagyon szép név, de én, és a Katalin... nem, ezt nem érzem magaménak. Margaret (aki Skóciai Szent Margit nevét viseli, amivel én is incselkedem), mivel az Egyesült Államokban él nem tud jelen lenni, ő tiszteletbeli bérmaanyukám, nos a Margit még mindig közelebb áll, mint a Katalin, a pici szívemhez-lelkemhez.
A legközelebb a Márai héber formája, a Miriam áll... ez nagyon meleg, kedves név, törékeny, sima, gyöngyházas.. nagyon szép, de nem tudom lehet-e. Aztán ott van Casciai Szent Rita, aki tavaly májusban életem legnehezebb szakaszából rángatott ki és segített ki, és szép a Rita is, csak a ritmusa valahogy olyan rövid. (Amúgy a kereszteléskor az Alexandra nevet kaptam kb. kettő és hármnegyed éves koromban, nem anyakönyvezve, és ez bizony orosz, Szent Alexandra Pavlovna után). Aztán ott van Szent Ilona, Nagy Konstantin édesanyja, aki segédkezett Krisztus keresztjének felkutatásában a Szentföldön, és apai nagyanyám neve, ami külön jó, mert apai ágam nem éppen katolikus. Sőt. :) Szóval Ilona mellett ez szól. Aztán.. ott van még Magdolna, a mindenki által ismert hölgyemény, AKINEK SOK BŰNE MEGBOCSÁTTATT, MERT NAGYON SZERETETT... (ezt talán nem is kell tovább magyarázni).

A saját nevemet nagyon szeretem, igazán remek választás volt kedves szüleimtől, nagyon jó név. Ja igen, azt akartam írni, hogy Margaret azt mondta, vagy én mondtam neki, vagy együtt megbeszéltük, szóval hogy a szentek maguk választják ki a pártfogultjakat. Na jó, de Szent Ágostont most nem fogom idecitálni. Ahh... A Teréz sem én vagyok (pedig ott van Avilai, meg a Kis-Szent, és (SŐT), Kalkuttai Teréz Anya is.. akik közül az utóbbi kettő szintén közel áll a szívemhez nagyon).

Szóval, ki vagyok én? Mi az én nevem? Lehet hogy az egész kérdést túldimenzionálom, de felnőtt fejjel megtérni, és felvenni a Szentlélek ajándékait, kegyelem, nem piskóta, tudatos döntés és választás. És igenis végtelenül nagy jelentősége van a névnek. Azt szeretném, egyrészt, ha kiegyensúlyozná a nevemet, ha erősítene és vezetne utamon és ha az enyém lenne, azé, aki vagyok. Újjászületni tűz és lélek által, ez a bérmálás szentsége, újjászületés, amelyről Jézus Nikodémusnak beszélt éjidőben az olajfák alatt. Remélem, bízom benne, megkapom a választ a szívemben.. puha és kecses, finom és gyöngéd de ugyanakkor stabil és biztosan álló nevet szeretnék, ami kiegyensúlyozza szeleburdiságom (persze hogy nem csak a neven múlik, de ez nagyon fontos kérdés, mert igenis nagyon sok múlik a néven. Legalábbis szerintem. Például a héber betűknek mind van számértéke is.. egyébként a latin betűkhöz is rendelnek számokat a számmisztikában).

Hát.. itt tartok. De a neveken való elmélkedés hála Istennek tovaűzte a kis szomorúságom. Az önelemezgetésbe néha úgy érzem, bele lehet bolondulni (mert nem és nem tudom kibogozni magam, nem tudom milyennek kéne vagy nem kéne lennem - megjegyzem, úgysem tudok kibújni a bőrömből és másmilyen lenni, másra vágyni, mint amilyen vagyok és mint amire vágyok). Milyen jó tud lenni, amikor valaki megmondja helyettünk okosan (a tutit).. de persze az a valaki tévedhet is, mint ahogy én is tévedhetek. Na ja. Most ennyi elémlkedés már elég mára.

öröm

Öröm... valami édes szabad érzés az ember tagjaiban, sugárzó, meleg "életérzés". Jó belőle adni, valahogy még több lesz. Persze igazán el is lehet fáradni tőle... Igazán, őszintén, öröm nélkül, azt hiszem, nem lehet élni. Úgy értem, minőségi életet. Az örömtelen élet előbb-utóbb depresszióba vagy más egyéb KOMOLY betegségekbe torkollik. Akkor aztán már méltán gurgulázhatjuk szemeinket a köldökünk felé, hogy kikutassuk, mi is lakik bennünk! Persze, van akit még ez sem vesz rá a szemforgatásra. Befelé. Belülről élni kifelé. Életminőség. Minőségi életet.

A minőség belül kezdődik, igen, csak akkor van igazi harmónia, csak akkor vagyunk képesek észrevenni, hogy van harmónia, van szépség, ha bennünk van harmónia, és van szépség. Egy régi mondás azt írja (nem tudom ki sajnos), hogy a "szépség a néző szemében van". De nem bölcsességeket akarok itt puffogtatni, eléggé elcsépelt lenne, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az örömtelen élet szürke, ellaposodott, leveleit hullató és elszáradó élet. Bármi lehet öröm. Egy mosoly. Egy ölelés, egy jó kabát, egy puhán fogó toll a friss papíron, valami csiklandozó illatú szellő, egy aláhulló madártoll - ábrándos örömök, igen, de a lényeg itt kérem az élet-örömön, vagy inkább a "vagyás"-ban, vagyis a "lét"-ben magában rejtező örömön van, amelyhez meg kell találni a kulcsokat, át kell gázolni tüzes folyókon és Tartarosz mélységein, hogy kinyithassuk az ajtót. Iszonyú rengetegeken vezet az út a Békéhez. Nem egyszer halunk bele, hanem sokszor. Tömérdekszer. És újra és újra erőt vesz rajtunk az élet, és nem hagy annyiban, tovarángat, tovatol, ott lobogunk utána.
Utol kell érni, vele kell szaladni, fel kell kapni a hátára és engedni, hogy vigyen. Csíkszentmihályinak ez a FLOW. Frankl-nek a TUDATTALAN ISTEN. Jungnak a SZINKRONICITÁS.
Nekem az öröm. Az élet szeretete. Csak az képes meghalni valaki másért, aki igazán szeret, aki igazán szerelmesen szereti az életet, és látja, hogy a másikat a másik szenvedése megakadályozza az öröm feloldásában és átélésében. (ellenvélemény? vita? hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket!)
Persze hogy nem könnyű. Na de kérem szépen, megszületni sem "könnyű", aztán pedig ott van a gyermekkor, az sem "könnyű", kamasznak lenni pedig egyenesen "nehéz" (ha nem "szörnyen feszélyező, kellemetlen, disznóság és egyébként is mikor lesz már vége?!"), a csupa nagybetűs élet meg minden, csak épp nem Varázsfuvola meg tündérmese (csodák vannak. Csak csoda van. Az élet is az.). Egyszóval: persze hogy nem könnyű. De öröm nélkül nem is érdemes. Mert akkor miért? Mi visz előre? Mi ad "életet"?

Chilében, alig-spanyolsággal is megértettem egy kedves, öreg pap prédikációját. Azt kérdezte: mit gondoltok, miért születtünk? A kérdést mindannyiunknak címezte, akik ott ültünk. A padsorok közé lelépdelt (csiptethető mikrofon, na ja, 21.század), egészen a sorok kezdetéig, és még beljebb is, egészen közénk: "Mondjátok," - kérdezte ott, velünk egyvonalban - "mit gondoltok, miért születtünk?". Ingó kobakok és néhány bátortalan válasz. "Az Isten örömére" - hangzott a váratlan felelet - "Az Isten Örömére." Bizony, már most, így, itt, ahogy vagyunk, éppen úgy, abban az állapotban, azokkal az érzelmekkel, mindennel együtt: az Ő örömére születtünk. Erről is kéne többet beszélni. Különösen Húsvét közeledtével. Holnap Hamvazószerda. Porbol lettünk, porrá leszünk, ez nem hit kérdése, ez tény: elporladunk, és nem árt néha visszaemlékezni mulandóságunk és törékenységünk apró homokszemeire. Mégis határtalan mélységeket és magasságokat vagyunk képesek bejárni, alkotni, hatni, létrehozni, bármilyen porszemnyi kis lények is vagyunk... ...

reloaded

úgy néz ki elérkezett - vagy inkább megérett az idő az írásra. Semmi kotyogó kávéfőző vagy kávéházi hangulat, de azért körüllengi valami kis havas-tavaszelő illet. Most hirtelen ennyire futja, ezután jönnek majd a magvasabb gondolatok :).

(valahogy nehezen telik a mai nap, második napja havazik, nagyon szép és kedves, de remélem ez már csak az 'utolsókat rúg a tél'-re hajaz. Van esetleg valami népi időjárás mondóka Mátyás havas vagy havtalan napjával kapcsolatban? Nem emlékszem sajnos ... )